A tabi (足袋, szó szerint „lábzsák”) olyan hagyományos japán zokni, amely akár lábszárközépig is érhet. Világszerte gyorsan népszerűvé váltak. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük azt a kényelmet, amelyet ezek a különleges zoknik nyújtanak, mivel elválasztják a nagylábujjat a többitől. Természetesen, mint minden japán dolognak, a tabi zokniknak is érdekes története van.
A tabi története
Ezeket a zoknikat, amelyek elválasztják a nagylábujjat a többitől, úgy tervezték, hogy illeszkedjenek az akkori japán szandálokhoz, mint például a geta vagy a zōri, a kimonó – a hagyományos japán ruházat – kiegészítéseként. A tabi először a XV. században jelent meg a japánok lábán.
Japánban nem volt pamut, így csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak ezeket a zoknikat. Csak a Kínával folytatott kereskedelem megnyitása után tudott Japán nagy mennyiségű pamutot importálni. Ez a piaci nyitás lehetővé tette a zoknik tömegesebb gyártását, és minden japán társadalmi osztály számára elérhetővé tette ezt a kiegészítőt.
Szamuráj és Chugen utazásra készülődve. Forrás: Okinawa Soba
A tabi zoknikat gyakran tévesen „szamuráj zokninak” vagy „nindzsa zokninak” nevezik, pedig minden társadalmi osztály viselte őket, még akkor is, ha általában a szamurájok öltözékével és a hagyományos kimonókkal társítják őket. Minden férfi és nő hordhatott tabi zoknit, azonban társadalmi státuszon alapuló korlátozásokat vezettek be.
Szamurájok ünnepi öltözékben. A bal oldali férfi geta szandált, a második zori-t visel. Mindketten tabi-t hordanak. Forrás: Francia Nemzeti Könyvtár.
A proletárok ugyanis csak kék színű zoknit viselhettek. A szamurájok ezzel szemben az arany és a lila kivételével bármilyen színt viselhettek. A művészek bármilyen típusú minta viselésére jogosultak voltak (és általában éltek is ezzel). Természetesen a nemesek és az urak bármilyen színű és típusú zoknit hordhattak. Általában a felsőbb osztályok színeit, a lilát és az aranyat viselték.
A japán geta szandálok később kevésbé lettek népszerűek a japánok mindennapi életében, ami a tabi zoknik viselésének visszaszorulásához vezetett.
A tabi napjainkban
A tabi kiállta az idő próbáját, és újra divatos kiegészítővé vált. Ma kimonóval vagy yukatával viselik. Hagyományosan fehér színűek, különösen az olyan formális alkalmakkor, mint a teaszertartás vagy az esküvők. A szertartásokon kívül a férfiak gyakran fekete vagy kék tabi zoknit viselnek, a nők pedig sokféle mintájú és színű darabot választanak.
A nyugati zoknikkal ellentétben a hagyományos tabi nem rugalmas, hanem teljes egészében pamutból készül, vastagabb (bár a cipőtalpnál kevésbé merev) talppal. Mivel a japán hagyomány szerint templomba vagy otthonba lépéskor le kell venni a lábbelit, ez a talp ugyanolyan kényelmet biztosít a lábnak, mint egy nyugati papucs. Ezeknek a hagyományos zokniknak az a sajátossága is, hogy hátulról kell felhúzni őket. A tabi hátulján található kohaze nevű fémkapcsos rendszer tartja a zoknit a lábon.
A hagyományos tabi zoknikat általában nem európai méretezés szerint, hanem centiméterben megadott hosszúság szerint árusítják. A megfelelő méret meghatározásához egyszerűen szorozza meg az európai cipőméretét 0,67-tel.
Manapság számos modell létezik, amelyek bokáig vagy lábszárközépig érnek, mint például a tabi socks, amelyek modernebb, rugalmas anyagból készült, kapocs nélküli tabi zoknik.
Léteznek kültéri használatra szánt tabi lábbelik is, amelyek vastagabbak és gumitalppal rendelkeznek; ezeket jika-tabi-nak (地下足袋, szó szerint „földi tabi”) nevezik. A XX. század elején jelentek meg, és blogunk egy későbbi bejegyzésében még részletesebben foglalkozunk velük.
