A japán művészetek leglenyűgözőbb alkotásai között a hagyományos japán színház kiemelt helyet foglal el.
A japán színház a táncot és az éneket ötvöző előadóművészet, amely vallási rituálékból, helyi hagyományokból és népszerű szórakoztató formákból alakult ki. Ez az UNESCO által is elismert szellemi kulturális örökség több műfajból áll: a népszerű Kabuki, a drámai Nó, a komikus Kyogen és a bábjáték, azaz a Bunraku.
Ismerje meg közelebbről a Felkelő Nap Országának ezt a kivételes hagyományos szórakoztató művészetét.
🎭 Kabuki, a népszerű japán színház
A 17. század elején megjelent Kabuki a hagyományos népszínház egyik formája. Ez az epikus előadásmód az Edo-korszak óta rendkívül népszerű Japánban, és széles közönséget vonz.
Nishizaki Sakurako és Bando Kotji a “Yoshino Mountain” című Kabuki-darabban
A Kabuki eredete
A „ka” 歌, „bu” 舞 és „ki” 伎 írásjegyek jelentése rendre „ének”, „tánc” és „technikai ügyesség”. A Kabuki lényege az akkori művészeti formát jellemző avantgárd szellemiségből fakad. Régen a Kabuki-színészeket különcöknek, bolondoknak tartották, akik furcsán öltözködtek (kabuki-mono).
1603-ban a híres táncosnő, Okuni mutatta be az első Kabuki-előadást Kiotóban, amely hamar népszerű szórakozássá vált. Mivel azonban a darabokat gyakran prostituáltak adták elő, a Kabuki hamar összefonódott a kicsapongással. Emiatt a Tokugawa-sógunátus 1629-ben megtiltotta a nők színpadi fellépését. Azóta a Kabuki-színész szakma kizárólag a férfiaké.
Az Edo-korszakban a harcosok, daimjók és a kereskedőpolgárság körében kedvelt Kabuki jellegzetességei a rendkívül extravagáns jelmezek, a smink, a színészi játék, valamint a látványos színpadkép.
Tánc, komédia, románc és tragédia ötvöződik benne, különleges hanghatásokkal kísérve. A shamisen, a háromhúros hagyományos japán hangszer, a színészek érzelmeit fejezi ki és erősíti művészi teljesítményüket. A színpad számos olyan eszközzel van felszerelve, amelyek figyelemre méltó vizuális effektusokat tesznek lehetővé (központi forgószínpad, gépezetek és a közönség között áthaladó híd).
A Kabuki napjainkban
Ez a színházi forma ma is megőrzi kódjait, miközben folyamatosan megújul. A színészek között gyakran találkozhatunk popkulturális ikonokkal is, hogy megszólítsák a fiatalabb generációkat.
🙏 Nó, a drámai japán színház
A Nó a hagyományos színház drámai formája, amely lírai énekekből, táncokból és pantomimból áll. A sógunok kora óta a japán elit számára fenntartott Nó egy egyedülálló, egyszerre költői és spirituális művészet.
A „Aoi no Ue” vagy „Aoi úrnő” című Nó-darab előadása.
A Nó színház eredete
A 14. században, a Muromachi-korszakban született Nógaku a legrégebbi színházi forma, amelyből a Nó (lírai dráma) és a Kyogen (komédia) kifejlődött. Shakespeare művei előtt született, és a 8. századi Sangaku népszerű cirkuszi műfajából öröklődött.
A Nó gyökerei a vallási kultuszokba és rituális táncokba nyúlnak vissza, amelyeket egykor a kamik kiengesztelésére és a parasztok termésének megáldására (Kagura) gyakoroltak. Később a Sangaku látványosabb dimenziót adott neki bűvészmutatványokkal, akrobatikával és komikus elemekkel. Apránként az esztétikum keresése felülmúlta a szakrális jelleget, igazi művészi előadásokat kínálva. A „Nó” szó egyébként „erőt” jelent, és a művészek munkájának elismeréseként a „tehetség” értelmében is használják.
A Muromachi-korszakban a Nó új szabályokat vezetett be a jelmezekre, maszkokra, énekekre és a zenekarra vonatkozóan. Bár a Sangaku szellemisége megmaradt, a Nó innentől kezdve a harcos arisztokráciát célozta meg.
A Nó-színészek
A színészek generációról generációra adják át a Nó tudását. Ők mindig férfiak. A shite a főszereplő, aki a cselekmény mozgatórugója. Elegáns kimonót viselve adja elő a Kuse nevű lassú táncot. A waki a mellékszereplő, aki segít a nézőnek megérteni a történet kontextusát. A shitével ellentétben ő sosem visel maszkot.
A színészek különböző karaktereket – férfiakat, nőket, öregeket, lelkeket vagy kamikat – alakítanak a számos Nó-maszk, azaz Nômen segítségével. A főszereplő leggyakrabban egy szellemet testesít meg. Érdemes megjegyezni, hogy abban a korban a várható élettartam jóval rövidebb volt, mint ma, és a halál gondolata erősen jelen volt az emberek elméjében.
A Nômen maszkok
Az őskorig (Jomon-korszak) visszanyúló japán maszkokat évszázadok óta használják, és a mai napig nagyon népszerűek a sintó ünnepeken. A Nó színház maszkjai át vannak itatva ezzel az ősi kultúrával. A kézműves módon készült Nômeneket egyetlen fadarabból faragják ki, mielőtt festenék őket. Különböző kategóriákba sorolt karaktereket ábrázolnak: férfiakat, nőket, időseket vagy démonokat. Így a színészek bármilyen szereplőt megformálhatnak.
Példák fa Nômen maszkokra.
A Nó színház napjainkban
A Nó a kezdetektől fogva érintetlen maradt, és a klasszikus irodalmon, a japán legendákon, valamint a maszkokon, jelmezeken és kimonókon keresztül képviseli a hagyományos helyi kultúrát. Lírai jellege miatt a külföldiek gyakran japán operaként emlegetik.
🤣 Kyogen, a komikus japán színház
A Kyogen színház a Nó komikus ága. A 8. században Kínából érkezett Sarugaku néven, ami szó szerint „majomszínházat” jelent; ez a szatirikus művészet a középkori kulturális hiedelmek beépítésével fejlődött ki Japánban. Így rendszeresen játszottak benne démonokat és kamikat. A párbeszédekben használt nyelv a Muromachi-korszakból származik.
A Kyogen színház csak a 14. században vált kodifikálttá, amikor felvette a ma ismert jellemzőit: középkori jelmezek, tipikus maszkok és stilizált gesztusok, a híres japán drámaíró, Zeami hatására.
Kyogen színházi társulat, Shigeyama Sengoro.
A Kyogen abban különbözik a többi színházi formától, hogy rövid és ritmusos darabjai az emberi gyarlóságokból merítenek, hogy megnevettessék a nézőket. A „kyo” 狂 és „gen” 言 írásjegyekből álló neve „bolond szavakat” jelent. Shakespeare-hez és Molière-hez hasonlóan a darabok témái a mindennapi gondok vagy az ember helye az univerzumban körül forognak.
A Nó színház bohózatai
Könnyed és komikus, a Kyogen tökéletesen kiegészíti a komoly és drámai Nó színházat. A Nó-előadásokat gyakran szakítják meg Kyogen-közjátékokkal, hogy oldják a feszültséget. A jelenet körülbelül 20 percig tart, és célja a nézők szórakoztatása.
A két felvonás közé beékelt darabokat hon-kyōgennek, a két Nó-jelenetet elválasztókat pedig ai-kyogennek nevezik. Ezek pontosítják az előadást, és időt hagynak a színészeknek a jelmezcserére.
👏 Bunraku, a japán bábjáték
A Nó és a Kabuki között félúton elhelyezkedő Bunraku a drámai repertoár hagyományos japán színházi formája, amely ötvözi a bábokat, az énekelt történeteket és a hangszeres kíséretet.
Bunraku színházi előadás az oszakai National Bunraku Theatre-ben, Kiotóban.
A Bunraku eredete
A Bunraku az Edo-korszakban, a 17. században jött létre, amikor a „jōruri” zenei narratív stílust ötvözték a bábszínházzal. Ez a világon egyedülálló előadásmód a 18. században fejlődött ki, jellegzetes bábjátékával, majd a 19. században kapta a Ningyo Johruri Bunraku nevet. A témákat a középkori drámák és a szerelem és a társadalmi kötelesség közötti kettősséget bemutató kortárs előadások ihlették.
A Bunraku művészete
A Bunraku-bábokat mesteremberek készítik gondos munkával. Mindegyiknek saját arckifejezése van, és hagyományos jelmezbe öltöztetik őket.
A bábokat három feketébe öltözött bábos mozgatja, akik csak deréktól felfelé látszanak. A művészek tökéletes koordinációjával a bábok életre kelnek, és folyékony mozgást végeznek. Az első bábos mozgatja a bábu arcát, testét és jobb karját. Általában a legtapasztaltabb művész tölti be ezt a szerepet. A második mozgatja a báb bal karját, míg a harmadik a lábakat irányítja. A történeteket egy narrátor énekli, akit egy shamisen-játékos kísér. A mesélő a hangját és az intonációját az általa megformált karakterhez igazítja.
🤩 A japán színház napjainkban
A japán színház ma is a hagyományos japán kultúra emblematikus alakja. Egyszerre költői és esztétikus, a színészek színpadi teljesítménye pedig abszolút figyelemre méltó. Ahogy láthatja, ez a nagyon jellegzetes színházi művészet egy kihagyhatatlan élmény, ha Japánba látogat!
